Vaszilij
GOLOVACSOV:
HIBA A SZÁMÍTÁSBAN
1. fejezet
Elsőként Szidor Rogyionov pillantotta meg, aki amatőr csillagász volt a Brjanszki kormányzóság Zsukovszkij járásának Koszilovó falujából. Ő volt az első, jóllehet már létezett az aszteroidákat és üstökösöket megfigyelő nemzeti információs központok teljes hálózata. A központokat Európában, Amerikában és Ázsiában állították fel, még vagy tíz évvel ezelőtt, s folyamatosan működtek. A Független Államok Szövetségében szintén létezett kozmikus megfigyelő rendszer, amelyik Szimeiz, Jevpatorija, Zelenográd, Pulkovo és Zelencsuk obszervatóriumait fogta össze. Az aszteroida a későbbiekben sokatmondóan a Szörny nevet kapta, annak a személynek a kezdőbetűi után, aki elsőnek fedezte fel az égbolton. Ez a tizennyolc esztendős „Galilei” nem is sejtette, hogy felfedezése halálra rémiszti az emberiséget.
Ekkorra a földlakók űrhajói – többnyire automatikus vezérlésűek – már bejárták a Naprendszer térségeit.
Két komplex expedíció látogatta meg a Marsot, Oroszország, az Egyesült Államok és az Európai Űrügynökség készítette fel őket.
Kína saját űrállomást küldött Föld körüli pályára, s laboratóriumot állított fel a Holdon, ahol a vezető űrhatalmak közös erőfeszítéseinek eredményeként működött még egy tudományos kutatóállomás is. A Merkúrra és a Vénuszra is készülnek expedíciók, indulásukra a tervek szerint a legrövidebb időn belül sor kerül.
Államfői szinten határozták el egy rakétaindító-állomás üzembe helyezését is a Hold keringési pályáján, hogy elhárítsák a Föld felé irányuló esetleges meteorittámadásokat – az elmúlt évtizedekben ijesztően megnőtt az űrből az emberiség bölcsőjére hulló kövek száma. Mi több, méretük és tömegük is egyre nagyobb lett, s közel sem minden esetben sikerült időben felfedezni őket.
A huszonegyedik század elején a Brit Nemzeti Csillagászati Központ kezdeményezésére elemezték a Földre zuhanó, nagyobb méretű kozmikus testeket. Kiderült, míg a huszadik században csupán négy alkalommal ütközött össze a Föld aszteroidával, s az összeütközések nem jártak katasztrofális következménnyel[1], a huszonegyedik század első évtizedében már két meteorit zuhant a Földre, s tíz, illetve valamivel több mint húsz megatonnás robbanást okozott. Jóllehet a meteoritok Ausztráliában, illetve az Amazonas medencéjében, meglehetősen néptelen körzetekben zuhantak le, voltak emberi áldozatok is.
És ekkor megjelent a Szörny, amelynek a pályája az előzetes számítások szerint keresztezte a Földét. S miután a méretei – alakja keresztre emlékeztetett – jóval meghaladták a Földre valaha is hullott kozmikus testek méreteit, az ütközés következményei rémisztőek lehettek. Nos, ekkor kapcsolódott a dologba a bolygó védelmi rendszere, amelyet még a kilencvenes évek végén tervezett és épített meg a Lavocskin Kutató és Tervező Intézet. A tervek szerint a rendszer veszélyes űrobjektum megjelenésekor automata felderítő űrszondát küld útjára, s ezt – ha szükség volt rá – elfogó űrhajó követte. Az aszteroidaveszélyt kutató nemzeti központok valamivel később kapcsolódtak be a munkába, amikor a Kína által pályára állított, s a Szörny felé irányított Huanhe automata űrhajó váratlanul balesetet szenvedett.
Az űrhajó fedélzetéről beérkezett információk elemzése azt mutatta, hogy a sérülést feltehetően az a kavicssugár okozta, ami az aszteroidáról repült az űrhajó felé.
Alig másfél hónap maradt hátra, hogy a Szörny és a Föld pályája keresztezzék egymást. A gigászi aszteroida változatlan sebességgel, makacsul száguldott célja felé. Az emberiség váratlanul globális katasztrófával szembesült, s fogalmuk sem volt, miképp háríthatnák el.
2. fejezet
Hihetetlenül csendes, friss és derűs, erdei virágok illatával és madárcsicsergéssel dús reggel köszöntött be. Gyenyisz még csak meg sem sértődött, amikor ötkor felébresztették, s felajánlották, hogy jöjjön horgászni. Nem volt valami nagy pecás, a halat többnyire elkészítve szerette – serpenyőben, ezért nem a horgászás miatt állt rá, hogy kiruccanjon a természetbe, sétálni akart egyet az erdőben s fürödni a folyó holtágaiban. Idén július elején vehette ki a szabadságát, s mindössze hat napot, ezért úgy döntött, hogy ezt teljes egészében pihenésnek szenteli a természet lágy ölén, így hát barátaival elutazott Pszkov környékére, erre az elképzelhetetlenül gyönyörű, ezernyi kis tóban, patakban, mocsárban és erdőben gazdag, isten háta mögötti vidékre.
Az első három nap észrevétlen repült el.
A négy barát, Gyenyisz, Szerjoga, Tolja és Jurka csónakkal beeveztek a Szvetloozerszki Természetvédelmi Terület legeldugottabb zugába, sátrat vertek a kis Szarovszkij-tó csodás, homokos partján, ami errefelé ritka, s átadták magukat a kellemes semmittevésnek, azaz napoztak, fürödtek, preferánszpartikon verték a blattot, s természetesen horgásztak is. Gyenyisz kivételével valamennyien szenvedélyes pecások voltak, tudták, milyen halat, mikor, hol és mivel foghatnak.
Július hatodikán Gyenyisz is horgászbotot ragadott, először álmosan és bágyadtan, majd fokozatosan ráérezve a hajnali ébredés gyönyörűségére s megigézve az orosz természet addig nem tapasztalt szépségétől.
Az idill azonban nem tartott sokáig.
Pontosan egy óra múlva felbúgott Gyenyisz mobiltelefonja; mindig bekapcsolva kellett tartania, ezt követelte a különleges szolgálat. Kénytelen volt visszarohanni a sátorba s fogadni a hívást.
– Őrnagy – hallatszott az egység ügyeletesének rekedtes basszus hangja. – „Három nullás” riadó! Legkésőbb déli tizenkét órakor meg kell jelennie a parancsnoknál.
– Mi történt? – kérdezte sértődötten Gyenyisz.
– Majd a parancsnoktól megtudja.
– De mégis? Hiszen Pszkov környékén pihenek, és legalább hat óra, míg elérem az egységet.
– Helikoptert küldenek magáért, adja meg a koordinátákat!
– Szarovszkij-tó, tíz kilométerre Sztarije Szvari falutól. Mégis, mi a csuda történt?
Az ügyeletes a rend kedvéért még habozott, majd bizalmasan közölte:
– Harci bevetés. Készüljön, őrnagy, a gép negyedóra múlva indul, s nyolcra már magánál lesz.
Búgó hang jelezte a beszélgetés végét.
Gyenyisz undorodva nézett mobiljára, mintha egy viperát tartana a kezében, s már azon volt, hogy behajítja a bokrok közé.
Gyenyisz Molodcov huszonkilencedik évét taposta. Az orosz űrhadviselési fegyvernemnél szolgált, a „VMSZ”-nél, a Vészhelyzeti Mentőszolgálat különleges egységénél. Fiatal kora ellenére az egység egyik legtapasztaltabb űrpilótájának számított. Háromszor járt a Holdon, s négyszer járt a világűrben mentőexpedícióval, többek között egy vészhelyzet megoldásában is részt vett a Nemzetközi Űrállomáson. Felajánlották neki, hogy vezesse az extrém űrhelyzetek kezelésére alapított nemzeti központot, ám jobban szerette, ha kockáztathat, örült, ha zubogott az adrenalin az ereiben, s ezért visszautasította a hízelgő ajánlatot. Számára még nem ért véget a tapasztalatcsere időszaka, ahogy szívesen mondogatta, még nem érte el a „hibaszázalékot”. Már csak azért sem, mert nyoma sem volt bárkinek, aki felválthatná.
S bár már elmúlt huszonnyolc éves, még nem nősült meg. Barátnői voltak, de még nem talált rá arra a nőre, aki meghódítaná a szívét. Pedig sokan ábrándoztak erről. Annak ellenére, hogy Gyenyisz nem tűnt se gazdagnak, se daliás szépfiúnak: átlagos termetű – egy méter nyolcvan magas, nem különösebben széles vállakkal, az arca sovány, álla makacs, ugyanilyen makacs szájszöglettel, amely készen állt bármikor a mosolyra, pisze orr és fogékony, figyelmes és roppant vonzó világosszürke szempár. Ráadásul dús, szőke haj. A nők gyakran mondogatták, hogy Szergej Jeszenyinre hasonlít. Gyenyisz nem tiltakozott, az összehasonlítás tetszett neki, akár az orosz költő versei.
A helikopter pontban reggel nyolckor szállt le.
Gyenyisz elbúcsúzott elkedvetlenedett barátaitól, helyet foglalt a kabinban, s egy perc múlva, ahogy a gép a magasba emelkedett, már el is feledkezett a pihenésről. Munka várt rá. A szíve hevesebben vert, szaporábban szedte a levegőt. Az égbolt kitárult előtte. Türelmetlen érzés szállta meg. S abból, hogy az ügyeletes nem pontosította, mi is történt, Gyenyisz megértette, hogy valaki a világűrben segítségre vár. Újabb út várt rá, túl a földi légkörön.
3. fejezet
Aligha lett volna elég fantáziája Gyenyisznek ahhoz, hogy megsejtse a rá váró akció jelentőségét.
Részletesen csak a vészhelyzeti bázison informálták, ahol már egybegyűlt az orosz űrfegyvernemi csapatok legfelső vezetése.
Mindössze heten voltak, akik közül Gyenyisz csak hármat ismert: Zajcev ezredest, az Egység parancsnokát, Csernyikov professzort, vezető műszaki szakértőt és az Extrém Műveleti Központ igazgatóját, Lescsenko tábornokot. A további négy személyt, akik, mint kiderült, a Hadügyminisztériumot és az oroszországi űrhadviselés összfegyvernemi alakulatainak különböző szintjeit képviselték – kezdve a tudományos kutatóközponttól a belső biztonsági szolgálatig –, nem ismerte.
– Kevés az időnk, ezért tüstént térjünk a tárgyra! – kezdte a tanácskozást a komor Lescsenko, ez a nagydarab, testes, dupla tokájú és tekintélyes pocakkal megáldott férfi, aki imádta a sört, s mintha csak véletlenül keveredett volna bele ebbe a kompániába, jóllehet beosztottai jó szakembernek és okos stratégának tartották. – Mindnyájan tudják, hogy a Szörny egyenesen a Föld felé repül. Ráadásul még fokozta is a sebességét. Az a benyomásunk, mintha szándékosan a mi bolygónkat „vette volna célba”, ami többféle lehetőséget vet fel. A randevúig alig három hét maradt hátra, s nem másfél hónap, ahogy eddig számoltuk. Most pedig az, amit nem tudnak. Vagy tudnak, de nem mindannyian. Az amerikaiak legújabb űrrepülőjüket küldték oda, de senkit nem figyelmeztettek: sem minket, sem a japánokat, kínaiakat. És íme, a legutolsó hír: űrrepülőjük ráállt az aszteroida körüli pályára… s megszakadt vele a kapcsolat!
Döbbent csönd.
A szobában lévők valamennyien, nem tudni, miért, de Gyenyiszre pillantottak. Tekintetükből megértette, hogy nem egyszerű mentőakció vár rá, hanem példátlanul merész kilépés a világűrbe, olyan, amilyet eddig még senki nem hajtott végre. Pontosabban, az amerikaiak már igen, bízva a technikájukban, de nem jött be.
A szívverése is elállt, de Gyenyisz megszokta, hogy ne veszítse el önuralmát, s izgatottságát semmivel nem árulta el. Csupán magabiztos, közömbös hangon pontosított:
– Az amik valóban kipróbálták az új űrrepülőjüket?
Lescsenko gúnyos mosollyal biccentett.
– Ráadásul fellőtték, még mielőtt az utolsó simításokat elvégezték volna, ha hinni lehet a hírforrásnak. Remélték, hogy övék lesz a teljes siker.
Ez a második űrrepülőjük, a Texas, az elsőt, a Floridát annak idején csatlakoztatták a Nemzetközi Űrállomáshoz.
– Most aztán megkapták a magukét – vetette oda egy szigorú szürke öltönyt viselő, sötét arcú, ráncos, ősz hajú férfi. Matvejkin ezredes volt, a kozmikus haderő biztonsági szolgálatának főnöke.
Gyenyisz tökéletesen egyetértett vele: az amerikaiak túlértékelték magukat és agyontömjénezett technikájukat, s közben elfeledkeztek első űrrepülőik, a Challenger és a Columbia katasztrófáiról. A szakemberek közül senki sem garantálhatta, hogy a Texas hallgatása külső okokra vezethető vissza, s nem belsőkre, például a hajtóművek vagy az űrhajó más rendszereinek a meghibásodására.
Ezt az űrjárművet a huszadik század végén építették, s mint orbitális űrrepülő, alkalmas volt személyzet és teher szállítására. Hatalmas külső üzemanyagtartály hátára erősítették, amelyhez két oldalról szilárd hajtóanyagú gyorsító hajtóművek csatlakoztak. Induláskor bekapcsolták mindkét gyorsítót, amelyek biztosították az alap húzóerőt a starthoz, valamint az orbitális űrhajó három alaphajtóművét.
A gyorsító hajtóművek ammónium perklorát és alumíniumpor keverékével működtek, míg az űrrepülő hajtóművei folyékony hidrogénnel és oxigénnel, amit a külső tartályokból nyertek.
Rendszerint az összes üzemanyag elfogyott, mire az űrrepülő elérte a 250-500 kilométeres magasságot, s csupán elenyésző mennyiség maradt kisebb manőverekhez.
Az új űrrepülőben több üzemanyag maradt, miután először egy hatalmas hordozó repülőgép „hátán” emelkedett tizenkét kilométer magasságba, s onnan startolt. A Texas űrhajót, amiről szó volt, már Föld körüli pályán szerelték össze, ezért minimális energiára és időre volt szüksége, számításba véve azt is, hogy vissza kell térnie. Az amerikaiak el akarták kápráztatni, és bámulatba akarták ejteni a világot, de ez nem sikerült.
– Már megértette, őrnagy? – kérdezte Lescsenko. – Önben és legénységében reménykedünk. Az űrhajó repülésre kész. Eredetileg arra akartuk használni, hogy orvosi felszerelést szállítson a Holdra. Kénytelenek voltunk megváltoztatni a tervet. Az űrhajójuk elfogó vadászként kell hogy működjön.
– Miért nem lőhetnek fel most nyomban az aszteroida felé egy tucat nukleáris rakétát? – dünnyögte a sovány és kopasz hadügyminiszterhelyettes. – Ripityává kell lőni!
– Mert nem tudjuk, mi történt a Texas legénységével – tette helyre Lecsenko. – Eredetileg úgy terveztük, hogy miután pontosítjuk az aszteroida pályáját, fellövünk öt rakétát – a modernizált „Sátán” típusból, az Államok pedig ötöt a legújabb „Peacekeeper”-ből. Az amerikaiak azonban bepöccentek, megkeverték a lapokat, s most a mi feladatunk, hogy bebizonyítsuk, komolyabb partnerek vagyunk.
– Megbirkózik a feladattal, őrnagy? – Csernyikov professzor, az orosz űrrepülő-komplexum, az Angara-E2 főkonstruktőre Gyenyiszre pillantott.
– Ez a dolga – vonta meg vállát a vészhelyzeti csapatok sovány és kistermetű, ám elszánt arckifejezésű parancsnoka. – Molodcov őrnagy, „Mologyec”, remek katona… készen áll bármilyen próbatételre.
Gyenyisz nem reagált Zajcev megjegyzésére, kisiskolás kora óta ritkán hívták valódi nevén, csak egyszerűen úgy, nevét becézve, hogy „Mologyec” – remek fickó. Ez kötelezte valamire, nehogy összenevessenek a háta mögött – s arra késztette, hogy remek fizikai és szellemi állapotban tartsa magát.
– Kérem, ismertesse a feladatot! – jegyezte meg higgadtan.
Zajcev mosolyra húzta a száját. Jól ismerte beosztottját, és bízott benne.
– A feladat valójában egyszerű – kezdte Lescsenko. – El kell repülni a Szörnyhöz, kideríteni, mi történt a kínai űrszondával és a Texasszal, meg kell menteni, akiket lehet, s vissza kell térni.
– Jó lenne még tisztázni, miért fokozta a sebességét az aszteroida – dünnyögte Csernyikov. – Nem emlékeztet űrhajóra, külsőre és jellemzőit tekintve egy hatalmas, szokatlan formájú bazalttömb, a méretei is túlságosan nagyok egy űrhajóhoz.
– Nem ez a lényeg – szólalt meg az eddig hallgatag, tábornoki egyenruhás férfi, az űrhadviselés összfegyvernemi parancsnoka. – A legfontosabb, hogy mielőbb kiderítsék, miért hallgat az amerikai űrrepülő, s azután térjenek vissza. Szét kell lőnünk az aszteroidát, mielőtt még belecsapódik a Földbe. Az egész világ csodát vár tőlünk, őrnagy, van fogalma arról, mekkora felelősség hárul önre?
– Értettem! – Gyenyisz felpattant, és vigyázzállásba vágta magát. – Lehet még két kérdésem, tábornok elvtárs?
– Természetesen.
– Ki a Texas parancsnoka?
– Katherine Beauty-Jones.
– Egy nő?! – vonta fel szemöldökét a miniszterhelyettes.
– Miért lepődött meg? Huszonnyolc esztendős, akár Molodcov őrnagy, s már öt űrutazást tudhat maga mögött, őrnagy, magának ismernie kell Katherine-t.
– Így igaz, ismerem hallomásból, de személyesen még nem találkoztunk. Hány fős a legénység?
– Hárman vannak.
– Ki repül majd velem?
– Ezúttal én – felelte Zajcev – és a biztonsági szolgálat munkatársa, Féliksz Glinics.
Gyenyisz összeráncolta a homlokát.
– Nem ismerem. Miért nem a Színész… bocsánat, Abdulov százados?
– Glinicset vettük fel helyette a legénységbe. A kozmikus kőzetek szakértője, asztrofizikus, planetológus és a meteoritok kiváló ismerője.
– Nekem képzett fedélzeti mérnökre van szükségem, és nem asztrofizikusra!
– Féliksz Eduardovics Glinics – avatkozott közbe a professzor – már két éve jelölt az űrhajósok brigádjában, kiválóan ismeri az űrhajóinkat és az űrszerkezeteket.
– Ennek ellenére követelem…
– Nyugodjon meg, őrnagy… – vágta el Gyenyisz szavait az egység parancsnoka. – Megértem az érzéseit, de a legénység összetételét még csak nem is én határozom meg, hanem egy kormánybizottság, ők javasolták… hogy is mondjam… ezt az összetételt. Egyet kell hogy értsen, vagy akkor elégedjen meg azzal, hogy tartalék lesz.
Gyenyisz magába fojtott egy szitkot.
– Legalább magyarázza meg, miről van szó, miért kell ez a csere!
– Vannak bizonyos gyanúink, őrnagy… – kezdte Lescsenko.
– Nem tudjuk, miért növelte az aszteroida a sebességét – mondta Csernyikov. – Ilyen céltudatos manőverekre közönséges kozmikus tárgyak nem képesek.
– Hogyan? Az az elképzelése, hogy egy űrhajó repül hozzánk? – Gyenyisz megengedte magának, hogy ironizáljon.
– Nem feltétlenül – csóválta a fejét az ősz professzor. – Lehet, hogy egy üstökös magja, lehet, hogy kis, aktív űrobjektumok új típusa…
– Majd a helyszínen kiderül – vágott közbe Zajcev. – S ehhez Glinics tapasztalatára szükség lesz. Végeztünk, őrnagy, menjen, s készüljön! Négy óra múlva indulás.
Genyisz lehorgasztotta a fejét, összecsapta a bokáját, és kiment. Szláva Abdulov, vele egyidős kenyeres pajtása kitűnő szakember és megbízható barát volt, s az, hogy lecserélték, nyomasztotta. Ám változtatni nem lehetett. Zajcev célzott rá, előfordulhat, hogy Gyenyisz, ha makacskodik, egyszerűen kimarad az útból. Mi a csudát szagolhatott ki a nagyfejű főnök, hogy a fedélzeti mérnököt biztonsági szakemberre cserélték? Talán meg vannak róla győződve, hogy jövevények hatoltak be a Naprendszerbe? Vagy csupán azért döntöttek így, hogy bebiztosítsák magukat?
4. fejezet
Előttük és kissé lejjebb volt – apró, szikrázó kereszt a szénfekete végtelenben, melyet számtalan csillag fényes gombostűje szúrt át. A Szörny aszteroida. Öt kilométer és száznegyvenhat méter a kereszt fő szára, másfél kilométer a keresztgerendáé, vastagsága hatszáz méter, tömege huszonhárom milliárd tonna. Miután sebessége már majdnem elérte a földi űrhajók legnagyobb sebességét – száztíz kilométert másodpercenként –, elhatározták, a megközelítéskor úgy manővereznek, hogy az aszteroida érje utol az űrhajót. Gyenyisz mesteri módon hajtotta végre a manővert, egy pillanatot, egy centimétert sem tévedett. A Szörny most fokozatosan beérte a méreteiben egyre nagyobbnak tetsző Angarát. A fedélzeti számítógép mérése szerint nyolc óra múlva kellett hogy befogja a „földi” űrhajót.
Az amerikai űrrepülőt, a Texast nem vették azonnal észre. Kiderült, hogy a kozmikus szörny keresztgerendáján ért földet, s oldalról szinte láthatatlan volt, miután leszálláskor a keresztgerenda hónaljához fészkelte be magát, ahol a hosszabb szár és keresztszár találkoztak. A legénység felszólítása ellenére a Texas személyzete továbbra is hallgatott, s még csak fény- vagy más jeleket sem küldtek válaszul.
Zajcev azt gondolta, hogy az amerikai legénység elpusztult.
A hallgatag Glinics, aki az egész repülőút alatt alig szólt néhány szót, nem tette közzé feltételezéseit.
Gyenyisz veleszületett optimizmusának köszönhetően reménykedett, hogy a Texason egyszerűen felmondta a szolgálatot a rádiórendszer, és az amerikaiak élnek. Ugyanakkor valóban érthetetlen volt, miért nem adnak fényjeleket. Az űrrepülő látszatra – az Angara teleszkópjainak képe alapján – épnek tűnt, ezüstös borítása csillogott a napfényben.
Féliksz Glinics, aki a fedélzeti mérnököt helyettesítette, kezdetben határozottan nem tetszett Gyenyisznek. Szenvedélymentes, látszatra kicsit álomszuszék, filozofikusan közönyös volt minden iránt, ami őt nem érintette, örökösen ott téblábolt a komputer előtt, figyelte a közeledő aszteroidát, s következtetéseit nem közölte senkivel. Ez bosszantott mindenkit, s egyszer, az út harmadik napján a különben nem túl bőbeszédű ezredes nem állta meg, hogy megszólítsa:
– Mit gondol, Féliksz Eduardovics – szólította meg a soron következő rádióbeszélgetés után, amikor már több mint huszonöt kilométerre távolodtak a Földtől –, miért hallgat a Texas? Mi történhetett a fedélzetén?
– Nem vagyok jós – válaszolta szárazon Glinics. – Nincs elég objektív információnk, hogy következtetést vonhassunk le. Kapcsolódunk hozzá, és majd megtudjuk.
Zajcev gondterhelt pillantást vetett rá, majd szemöldökét felvonva Gyenyisz felé fordult:
– Ez természetesen helyes, azonban nem lenne rossz, ha kidolgoznánk valamiféle munkahipotézist, s ahhoz tartanánk magunkat. Én például úgy vélem, hogy az amerikaiak valamit észrevették az aszteroidán, leszálltak, s csapdába kerültek. Talán mérgező anyagokkal támadták meg őket.
– Az űrruhában nem veszélyesek a mérgező anyagok – csóválta Gyenyisz a fejét. – Szerintem egyszerűen belecsapódtak az aszteroidába, aztán megsérült a rádióberendezésük. S egyúttal a hajtóműveik is.
– Ennek ellenérre kilőhettek volna néhány jelzőrakétát a világűrbe, vagy jelezhettek volna a fényszórókkal. Az aszteroida forog, s a felvillanásokat még a Földről is észrevették volna. Miért nem tették ezt? Odavesztek?
Gyenyisz megvonta a vállát.
Egyetértett a legénység harmadik tagjával: kevés volt a tény. S nem akarta előre eltemetni az amerikai űrhajósokat. Miként azt a hipotézist sem akarta elfogadni, hogy az agresszív jövevények azért jöttek, hogy leigázzák a Földet.
A vita nem hozott eredményt. Mindenki megmaradt a saját igazánál. Glinics pedig változatlanul tartózkodott attól, hogy részt vegyen a beszélgetésben, beérte a lehető legkevesebbel…
Nyolc óra telt el az elképesztően szabályos gigászi kőkereszttel való találkozásig. Gyenyisz végrehajtotta a szükséges manővereket, s a két test – a húsz méter hosszú Angara és a hatalmas aszteroida, amelyik lassan forgott hosszabb tengelye körül – két kilométerre került egymáshoz, s így folytatták száguldásukat a Föld felé másodpercenként 160 kilométeres sebességgel.
– Szerintem a legközönségesebb oortid[2]– jegyezte meg Gyenyisz, miközben a központi képernyőn vizsgálgatta a keresztet. – Csak éppen szokatlan formájú. Javaslom, hogy ne várjunk, hanem nyomban csatlakozzunk az aszteroidához, minél közelebb az amerikaiak űrkompjához! A tömegvonzás ott természetesen csekély, alig öt centiméter[3], de az elemzés adatai alapján az aszteroida anyagában közel negyven százalék a vas. Bekapcsoljuk az elektromágneses kalucsnikat, s nagyon is stabilan érezzük majd magunkat.
– Ne hebehurgyáskodj, barátocskám! – szólt rá Zajcev. – Nekünk csak az a dolgunk, hogy kiderítsük, miért hallgat az űrkomp, s utasítást adjunk az aszteroida megtámadására. Alig tizenhárom nap maradt, és találkozik a Földdel.
– Azért javaslom, hogy siessünk.
– Tiltakozom! – avatkozott bele először a parancsnok és a pilóta beszélgetésébe a fedélzeti mérnök. – Fogalmunk sincs, mi történt, ezért az előzetes program szerint cselekszünk.
Mindketten rámeredtek.
– A parancsnok egyébként én vagyok – szólalt meg az ezredes ellenségesen.
– Bontsa ki a VEF-borítékot!
Zajcev hümmögött, egy darabig habozott, majd kinyitotta a parancsnoki széfet, kihúzott belőle egy borítékot, vörös betűkkel ez állt rajta: Vészhelyzet Esetén Felbontandó. Felbontotta, előhúzott belőle egy kompaktlemezt, két papírlapot, és elolvasta a szöveget. Majd a szemöldökét ridegen összevonva a fedélzeti mérnökre pillantott.
– Mi az? – Gyenyisz nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg.
– Carte blanche-t kapott…
– Miféle kártyát? – Gyenyisz elsőre nem fogta fel.
– Korlátozás nélküli felhatalmazás, rendkívüli helyzetben joga van átvenni a parancsnoklást az űrhajón.
Gyenyisz füttyentett, s kíváncsian nézett Glinics csontos, sovány, beesett arcára. Egy olyan ember arca volt ez, aki nem kételkedik saját jelentőségében.
– Úgy tűnik, nem bíznak bennünk, Andrej Petrovics.
– Szép kis meglepetés – nevette el magát Zajcev.
– Akarnak tőlem valamit, mint szakértőtől? – érdeklődött Glinics.
– Nem, egyelőre semmit… egyelőre… azonban meg szeretném jegyezni, csak akkor élhet ezzel a jogával, ha – ragaszkodva a hivatalos utasításhoz – rendkívüli helyzet van. Ám miután jelen pillanatban ez nincs, az űrhajót én irányítom. Van ellenvetés?
– Nincs – jegyezte meg mosolyát leplezve Gyenyisz.
Glinics szeme megvillant, de hallgatott, és elfordult.
– Nincs…
– Na, ez remek. Kezdjük a manővert!
Gyenyisz kényelmesebben elhelyezkedett a pilótaülésen, és bekapcsolta az ÉIR-t, az Érintésnélküli Irányító Rendszert. Ehhez különleges kesztyűk tartoztak, amelyek leveszik a kéz bioimpulzusait, s továbbítják az irányítóberendezésnek, a pilóta űrruhájába szerelt adatrögzítő rendszer pedig segít abban, hogy ellenőrizze az operátor bármely mozdulatát. Az ÉIR-nek köszönhetően a pilóta reakcióideje egy nagyságrenddel megnő, ami nem kis jelentőséggel bír előre nem látott helyzetekben. Természetesen az űrhajó tartalékként rendelkezett kézi irányítórendszerrel is, amit ritkán kapcsoltak be.
Gyenyisz megmozdította mutatóujját.
Beindultak a fékező hajtóművek, s az Angara lágyan közeledett az aszteroida tömbje felé.
5. fejezet
A sokcélú Angara-E2 űrhajót az orosz „Energia” tröszt építette alig fél évvel korábban. Pontosabban alig fél éve és pár napja volt használatban. Addig az orosz űrhajósok a régi Angara-M-en repültek, amelyet mind az űrhadviselési fegyvernem alakulatainál, mind a polgári űrrepülésnél bevezettek.
Az Angara-M jó benyomást keltett a Nemzetközi Űrállomásnál a Hold- és Mars-utazások alkalmával, tervezőmérnökei megalkotásakor felhasználták a legmodernebb technológiai vívmányokat is. Az Angara-E2 azonban minden tekintetben felülmúlta elődjét, a szállítójárművek új nemzedékéhez tartozott.
A világon nem volt hasonló irányítási rendszer, mint az övé, ahogy hajtómű sem, mely képes volt egy másodperc alatt száztíz-százhúsz kilométeres sebességre felgyorsítani az űrjárművet. S az orosz szakemberek legjobb nanotechnológiai tudását felhasználó fedélzeti komputer is kiváló volt. Akár még beszélgethettél is vele, mint egy élő emberrel.
A Texast, az USA legújabb „űrbárkáját” az első űrrepülők szörnyű katasztrófáinak figyelembe vételével alkották meg, s kiváló jármű volt, noha számos jellemzőjében elmaradt az Angara mögött.
Mentőrendszere egy autonóm kapszula volt, amit vészhelyzetben katapultáltak, ám csupán három órára biztosított védelmet a legénységnek, míg az Angara mentőrendszerét többnapos autonóm használatra tervezték, és a személyzetet még radioaktív napkitörések sugárzásától is megvédte. Azonkívül a Texasnak nem voltak olyan nagy erejű hajtóművei, mint az Angarámk, s képtelen volt változó szögben oldalirányú mozgásra, ami maximális mozgékonyságot biztosíthatott volna az űrjárműnek.
A többi eltérés jelentéktelen volt. Mind a Texas, mind az Angara hétfős legénységet tudott felvenni, de képes volt egyetlen emberrel is elrepülni a Marsra és vissza.
– Ragaszkodom hozzá, hogy kapcsolják be a vészhelyzeti programot! – jelentette ki Glinics, amikor Gyenyisz közvetlenül az aszteroida mellé kormányozta az űrhajót. – Mind a mai napig nem tudjuk, miért hallgat a kínai űrszonda. Mellesleg nem találtam rá ebben a körzetben. S azt sem tudjuk, miért hallgatott el a Texas. Szerintem ez elegendő indok arra, hogy bebiztosítsuk magunkat.
– A Texas sértetlen, legalábbis első pillantásra – dörmögte Zajcev, miközben valamennyien felöltötték légmentesen záruló szkafanderüket, s utána már csak rádión beszélgettek. – Ha valami történt volna a fedélzeten, az amerikaiak katapultálnak a mentőkapszulával. Ám a kapszulát sem látjuk.
– Követelem…
– Változtasson a hangnemen, Féliksz Eduardovics! Engem is legalább annyira nyugtalanít, hogy mi történt, mint magát, és ki szeretném deríteni.
– Jelentem a parancsnokságnak, hogy nem hajlandó követni a megadott utasításokat!
– Akár az elnöknek is. Őrnagy, ültesse le „madárkánkat” az amerikai űrrepülő mellé!
Gyenyisz nem felelt. A legnagyobb óvatossággal az aszteroida gigászi, antracitmorzsáktól szikrázó keresztjéhez irányította a járművet, készen arra, hogy bármilyen veszély esetén azonnal beindítsa a gyorsító hajtóműveket.
Ám egyelőre semmi különös nem történt.
Az aszteroida komor tömbje egészen közel került hozzájuk, hatalmas mennyezetként tornyosult az űrhajó fölé. A Texas változatlanul az élet legkisebb jelét sem adta. A testén nyoma sem volt horpadásnak, repedésnek vagy léknek. Látszatra valóban ép és sértetlen volt. Csupán túl közel került a kereszt két szárnyának találkozásához, mintha orrával szét akarta volna feszíteni őket.
– Egy lyuk! – kiáltott fel Glinics.
Gyenyisz is észrevette a hihetetlenül szabályos, háromszögletű nyílást a két kereszt két szárának találkozásánál, közvetlenül az űrkomp tatja mögött, ám lefoglalta a leszállás, és nem nyitott vitát róla.
– Egy barlang! – folytatta izgatottan a fedélzeti mérnök. – Vagy inkább bejárat az aszteroida belsejébe! Hát ezért hallgatnak! Bementek… s nem tértek vissza!
– Ha ez így van, akkor már régen odavesztek – jegyezte meg komoran Zajcev. – Űrruháik csupán tizenkét órás autonóm használatra alkalmasak légmentes környezetben.
– Lehetséges. Ennek ellenére tartani kell magunkat az utasítás előírásaihoz…
– Fecsegést befejezni! Folytassák a megfigyelést! Molodcov, egy kissé távolabb tedd le a járművet, az amerikai űrrepülő orra mögött, hogy ne zavarja a felszállást, ha vészhelyzet adódik!
Az Angara leállt, meg sem rezdült, úgy ért hozzá az aszteroidához. A Mihalics névre keresztelt fedélzeti komputer zöldessárga fényekkel villogott az irányítópulton, s kellemes, lágy hangon megszólalt:
– A legtökéletesebb leszállás! Gratulálok az út sikeres befejezéséhez!
– Akkor gratulálj, ha a Földön leszünk! – morgott Zajcev. – Na, „Mologyec” Molodcov. Én sem tettem volna le különbül a madarunkat. Most kezdődik a leglényegesebb. Ketten felkészülnek, hogy kiszálljanak. Én és a fedélzeti mérnök. Felszerelés – a kettes helyzetnek megfelelően. Ellenvéleményt nem kérek!
S Gyenyisz, aki már nyitotta a száját, hogy megkérje a parancsnokot, hadd vegyen részt az első felfedezőúton, kénytelen volt hallgatni. Glinics sem szólt egy kukkot sem. Megelégedhetett, hiszen a kettes számú utasítás különleges biztonsági intézkedéseket írt elő, s a legénység minden egyes tagjára fokozott felelősség hárult.
A parancsnok kinyitotta a kettes parancsnoki széfet, s fegyvereket vett elő: lézer- és elektromos pisztolyokat. Ezenkívül a felderítők felvették a „púpos tevének” gúnyolt mentőkészletet, plusz oxigén, élelmiszer és tartalék energiaforrások voltak benne.
– Légy résen! – mondta Zajcev, s kesztyűs kezével megveregette a pilóta vállát. – Lesz még időd sétálgatni az itteni dzsumbujban.
Az űrhajósok kimásztak a kabinból az áteresztő zsilipbe. Három perc múlva már kint voltak az űrhajóból, a fényszórók megvilágították őket az aszteroida apró kristályszemektől csillogó felülete előtt. Az űrhajó úgy állt, mint egy repülő, az aszteroida sík felszínére ült le, míg balról, mint valami fekete árnyék, egyenetlen gigászi fal emelkedett a magasba, s eltűnt valahol a csillagos „égbolton”, mely csak ritkán szórt szikrákat – a csillagok visszfényeit.
– Egy kalappal… – kívánt sikert Gyenyisz.
– Neked is… – felelte a parancsnok.
Glinics egy szót sem szólt.
A két arany- és ezüstszínű fényben csillogó alak bekapcsolta gáz-hajtórakétáit, s a közelben veszteglő amerikai űrrepülő felé röppentek.
6. fejezet
A Texas kihalt volt. Az űrhajósok körberepülték, lámpáikkal bevilágítottak a pilótafülke orrának kémlelőnyílásain – jóllehet a világűrben használták, az űrrepülő elsősorban repülő maradt – megkopogtatták borítását, ám jeleikre senki nem válaszolt. Természetesen a nyílások zárva voltak, s nyomok a „felszínen” – a tiszta kristályos fennsíkon – nem látszottak.
– Senki – jelentette ki a végén kiábrándulva Zajcev, miután úgy döntött, hogy többé nem próbálkozik azzal, hogy bejusson az amerikai űrhajóba. A kémlelőnyílások polarizált réteggel voltak bevonva, így kívülről nem láttak be. Nyomok pedig sehol. Nem tudni, egyáltalán kinyitották-e a nyílásokat, s kiléptek-e az űrhajóból.
– Ha nem válaszolnak, akkor bizonyára kiszálltak – jegyezte meg óvatosan Gyenyisz, elfogadva Glinics változatát.
– Vagy már rég meghaltak – felelt maga Féliksz Eduardovics személyesen, aki alig vett részt az űrjármű megvizsgálásában. – Ha véletlenül megsérült a hermetikus szigetelés, ők pedig szkafander nélkül voltak…
– Az űrhajó felületén nincs egyetlen nagyobb méretű bejárati nyílás – szakította félbe az ezredes. – Az utasítás szerint pedig az űrhajósoknak szkafanderben kell ülniük a kabinban. Az amerikaiak egyébként szentül betartják az utasítások minden egyes pontját. Nem, itt valami más történt. Javaslom, hogy tegyünk egy rövid felderítőutat az aszteroida belsejében. Ha semmit nem találunk, akkor megkíséreljük vágóval felnyitni az űrhajójukat. Egyetért velem, Féliksz Eduardovics?
– Nem – felelte rövid töprengés után Glinics –, felderítőutat nem írnak elő a mentőszolgálati instrukciók. Javaslom, először derítsük ki az okát, hogy miért hallgat a legénység. Az az ok minket is fenyegethet.
– Ebben az esetben egyedül indulok felderítőútra – jelentette ki Zajcev, de nem emelte fel a hangját. – Várjanak, egy órán belül jelentkezem. Ha akarja, lásson hozzá a vágószerkezet összeszereléséhez és előkészítéséhez!
– Parancsnok, egyedül nem mehet! – Gyenyisz ideges lett. – Akkor legalább én hadd menjek magával! – A fedélzeti mérnök majd itt vár, ha egyszer annyira fél.
– Én nem félek – tiltakozott Glinics csikorgó hangon. – Ám nincs joga oktalan kockázatot vállalni!
– Fejezze be, őrnagy! – szólt rá Zajcev. – Rövid időre hagyom el a hajót. Ha a kapcsolat megszakad, s ez biztos bekövetkezik, mert ezt a hatalmas dromedárt keresztül-kasul átjárják a pegmatittelérek, akkor ne essenek pánikba! Szeretném tudni, hová vezet ez a nyílás. Az amerikaiak is be kellett hogy menjenek, ha a nyílástól nem messze szálltak le.
– Rendben, magával megyek – jelentette ki szárazon Glinics. – Ám hibát követ el.
– Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem – hümmögött Zajcev. – Molodcov, tartsd nyitva a szemedet! Semmi esetre se hagyd el az űrhajót! Még akkor sem, ha egy seregnyi zöld emberke jelenik meg.
– Értettem, parancsnok – nevette el magát Gyenyisz.
A két alak – sisakjaik és űrruhájuk fémalkatrészei csillogtak – odaúszott a nyíláshoz, majd eltűnt. Egy ideig még hallaszott a parancsnok hangja, aki percenként ugyanazt a mondatot ismételte: „Minden rendben, sehol egy lélek, repülünk tovább.” Majd hangja gyengült, és elhallgatott. Nem hallatszottak az űrhajósok jelzőrádióinak szignáljai sem. Süket, síri csend köszöntött be az éterben, melyet csak ritkán szakítottak meg a világűr rádióneszei, halk csattogás és sistergés.
Elmúlt az egy óra.
A felderítők nem tértek vissza.
Gyenyisz nyugtalankodott. Elég jól ismerte az ezredest, hogy maradéktalanul higgyen a szavainak, és bízzon a cselekedeteiben. Ha azt mondta, hogy egy órán belül visszajön, az mindig úgy is volt. Ha most nem jött vissza, akkor valami történt, s tenni kellett valamit.
Gyenyisz folyamatos adásra állította a rádiót, s ő maga is kiküldte többször a világűrbe: „Itt Angara-E2, Egyes, felelj!”
Senki nem válaszolt.
Elmúlt még egy óra.
Ekkor Gyenyisz megpróbálta megkeresni fényszórójuk sugarával a háromszögletű nyílást az aszteroida falán. S a haja szála is égnek állt. A nyílás váratlanul eltűnt! Ott bent a tér szikrázó lemezzé sűrűsödött, mely elzárta az aszteroida bejáratát.
Az első gondolata az volt, hogy haladéktalanul elstartol. A második, hogy kilép az aszteroida felszínére, meggyőződik róla, hogy valóban úgy van, ahogy látta, s megpróbálja átverekedni magát az akadályon. Ám a helyén maradt, és hívta a központi diszpécsert. A Földről nem jött válasz sem hét, sem tíz, sem húsz perc múlva. Az aszteroida tömege beárnyékolta a Naprendszernek azt a részét, melyen át üzenetet küldhetett, s választ kaphatott. Ehhez el kellett startolnia, az űrhajó antennáit a szükséges irányba állítania s várni.
Miután már így is megengedhetetlenül sok idő telt el, Gyenyisz saját kockázatára és felelősségére döntött.
Kimászott az űrhajó rakterébe, kicsomagolta a plazmavágót, és kiráncigálta a rakodóajtón. Tetőtől talpig fegyverben lépett ki az aszteroidára. Senki nem próbálta megtámadni, és senki nem dugta ki a fejét vagy a csápjait az aszteroida réseiből és lyukaiból. Ekkor közelebb került ahhoz a helyhez, ahol nem is olyan rég ott ásítozott egy hat méter széles háromszögletű nyílás, s néhány percet azzal töltött, hogy megvizsgálta a nyílást takaró lemezt. Az volt a benyomása, mintha érintetlen fal előtt állna. Se rés, felirat, se célzás arra, hogy korábban itt az aszteroida bejárati nyílása volt.
– Fura dolog, mi? – hívta Gyenyisz Mihalicsot.
– Nem hallom – válaszolt a fedélzeti komputer bűntudatos hangon, de nem szakította félbe társa hívását.
Gyenyisz összeszorított a fogát, s felvette a vágót.
A plazmasugár azonban képtelen volt áthatolni a bejáratot fedő lemezen. A kőzet itt olyan vastag volt, hogy a vágó teljesítménye nem volt elég ahhoz, hogy rést vágjon bele. Félméteres bemélyedés kiolvasztása után a vágó lemerült – elfogyott a töltés.
Gyenyisz elkáromkodta magát. Egy percet pihent, s közben mérlegelte magában, hogyan tovább. Körberepülheti az aszteroidát, s kereshet további nyílásokat, küldhet üzenetet a Földre, s konzultálhat a főnökséggel. Ő azonban más utat választott.
Feltöltötte a vágószerkezetet, s az amerikai űrhajóhoz ment, hogy felnyissa, akár egy konzervdobozt. Nagyon is lehetséges, hogy a válasz a legfőbb kérdésre, mi is történt valójában, a Texas irányítófülkéjében van.
Ám nem sikerült megvalósítania, amit kitervelt.
Váratlanul valaki megszólította angolul, az űrruhák rádiókapcsolatát az orosz és amerikai űrobjektumok minden hullámhosszára felhangolták, akárcsak a vészhelyzetjelzőre. A fülhallgatóban jelentkező hang nyilvánvalóan női volt:
– Hé, Mr… mit csinál ott? Bishop, te vagy az?
Gyenyisz megfordult, tekintetével kereste, ki szólította meg, s magasan a függőleges fal tetején – a kereszt átlós szárán – észrevett egy, a lámpa fényében megvillanó alakot. Lassan ereszkedett lefelé a falon, ugrálva, tíz-húsz métert repülve.
– Molodcov hadnagy vagyok, az Angara orosz mentőűrhajó első osztályú pilótája. És ön ki?
A nő tört oroszra váltott át:
– Maga orosz mentő? Hogy ide kerül?
– A „csónakjuk” elhallgatott – igyekezett megmagyarázni a helyzetet Gyenyisz – nagyjából nyolc napja, s a mi „madárkánkat” küldték ide, hogy kiderítse, miről van szó.
– Lehetetlen! – Az ismeretlen ismét angolul beszélt: – Hogyhogy nyolc napja? Hat órával ezelőtt érkeztünk ide!
– Hogyhogy hat órával? – Most a csodálkozás sora a férfin volt; nem hitte el. – Lehetetlen! Mi hét nappal ezelőtt keltünk útra, amikor tudomásunkra jutott a titkos küldetésük. Vagyis az, hogy nem válaszolnak a bejelentkezésekre.
– Itt valami nem stimmel! – Az alak közeledett. Az űrruha miatt Gyenyisz nem láthatta, ki van benne, mivel a női szkafander külsőre nem tért el a férfitól, mégis, sejteni lehetett, hogy egy nő közeledik.
– Katherine Beauty-Jones vagyok, a Texas űrrepülő parancsnoka. Kollégáim hat órával ezelőtt szálltak ki, hogy felderítsék az aszteroida belsejét, s nem tértek vissza. Remélem, a maguk személyzete még nem hagyta el az űrhajót.
– Ne reménykedjen! – tréfálkozott komoran Gyenyisz, bűnösnek érezve magát a történték miatt. – Bemásztak az űrrepülőjük mögötti kis nyíláson, alig több mint két órája. A nyílás bezárult. Próbálom kideríteni, mi történt.
– S ezért úgy döntött, hogy tönkreteszi az űrhajómat.
– Nem akartam tönkretenni, csak be akartam hatolni a kabinba. – Gyenyisz akaratlanul is elpirult. – Nem volt más választásom. Gyerünk, szálljunk be a mi kis madarunkba, s mindent megmagyarázok.
– Akkor inkább menjünk hozzám… ha maga valóban az a Molodcov őrnagy, akiről már hallottam.
Gyenyisz megvilágította szkafandere vállát, ott, ahol az orosz címer volt az űrfegyvernemi jelzéssel. S rajta volt még egy gyöngyházfényű bélyeg a felirattal: GAM, Gyenyisz Alekszandrovics Molodcov.
A Texas parancsnoka az övébe dugta lézerpisztolyát, melynek csövét addig az őrnagyra irányította, elrepült mellette, s kinyitotta az űrkomp bejárati nyílását.
7. fejezet
Gyenyisz már jó esztendeje ismerte Katherine Beauty-Jonest, látta fényképét a kozmikus flotta évkönyveiben, s az interneten is olvasott az űrhajósnő hőstetteiről. Ám egy dolog a fotó, akármilyen jó minőségű és őszinte, s más az élet. Miss Katherine szláv típusú szépség volt – vállig érő, dús szőke haj, hatalmas, kék szem, telt ajak és gödröcskék az arcán. Csak éppen amerikai módon mosolygott: vakítóan és hidegen. Igaz, ritkán, pontosabban ez csupán egyszer történt meg, amikor Gyenyisz megdicsérte az irányítófülke berendezését. Ám továbbra is fürkésző tekintettel nézett az orosz űrhajósra, szigorúan és nem túl barátságosan, mint aki kételkedik a férfi őszinteségében és nyíltságában.
Mint kiderült, édesanyja orosz volt, Anna Valerievna Zolotova, tőle örökölte arcvonásait, alakját és bátorságát. Katherine apja az ismert mérnök, űrkomptervező Roger Beauty-Jones volt. Lánya az ő nyomdokát követte, mert nemcsak asztronauta lett belőle, de űrhajósként egyben apja „gyermekeit” is ő repülte be.
Most azonban sorsa alakulásának ezen részletei nem izgatták Genyiszt. Az a felfedezés foglalkoztatta, amit az amerikai nővel együtt tettek.
Az idő az alagutakkal és üres terekkel átluggatott, sajt szerkezetű aszteroida belsejében ötvenszer lassabban folyt, mint kint.
A második felfedezés – ha nem gyakorlatilag az első, miután az amerikai űrhajósok jöttek rá – abban állt, hogy az aszteroida egyfajta, mi több, élő rendszert képviselt, miután számos alagútja váratlanul becsukódott, eltűnt, s újak jöttek elő, míg a hatalmas, üres belső terek, melyek a kereszt rövidebb szárában sorjáztak, saját, titkos életüket élték.
– A Szörny belső tereinek alig egyezred részét sikerül felderítenünk – fejezte be Katherine. – Először nyílásokat találtunk, kikutattuk őket, majd a fiúk felderítőútra indultak, s nem tértek vissza. Megpróbáltam megkeresni őket, ám eltévedtem, s nagy nehezen tudtam csak kijutni. Amikor magát megláttam, először arra gondoltam, hogy a mieink közül van. Ám később rájöttem, hogy más típusú az űrruhája, sőt még arra is gondoltam, hogy diverzáns.
– Még senki nem hitt diverzánsnak – mosolyodon el akaratlanul Gyenyisz –, jóllehet az űrfegyvernemnél szolgálok. Tehát, Miss, mit tegyünk? Az én társaim is behatoltak az aszteroidába, s nem tértek vissza, a nyílás bezárult. Van valamilyen konkrét javaslata? Mellesleg, amikor ideérkeztek ehhez a szikladarabhoz, nem látták a kínai űrszondát?
– Nem. Néhány kisebb sziklára bukkantunk, kavartuk a port, de semmi több.
– Különös… A kínai modulnak, a Huanhénak egész jó a komputere, jelezhette volna, mi történt. Lehet, hogy a zöld emberkék, a Szörny gazdái lőtték le?
Gyenyisz hangjában szkeptikus felhangok érződtek, s Katherine felhúzta a szemöldökét.
– Kár viccelnie, őrnagy. Zöld emberkékkel nem találkoztam, de hogy az aszteroida nem egy szokatlan formájú, de közönséges szikladarab, ebben biztos vagyok. Maga is meggyőződhetett róla. A halott szikla belsejében húzódó alagutak és járatok nem maguktól alakultak ki, s nem maguktól záródnak be. Lehet, hogy nem egy idegen civilizáció űrhajója, de valaki él benne. Javaslom, hogy küldjünk be az aszteroidába egy kis felderítőszondát, a Texas fedélzetén van ilyen, hogy kutassa végig a járatokat.
– Ez aligha jár majd eredménnyel – csóválta Gyenyisz a fejét. – Az aszteroida anyaga leárnyékolja a rádióhullámokat, s gyorsan elveszítjük a kapcsolatot a szondával. Mást javaslok. Szálljon fel az űrkompjával, és jelezze a Földnek, mi a helyzet! Várjon a válaszra! Én meg behatolok az aszteroidába, és…
– Nem! – vágta el szavait határozottan az amerikai űrhajó parancsnoka. – Maga képtelen lesz tájékozódni, nem tudván, mennyi idő telt el. Ketten kell mennünk. Mi automata üzemmódban felengedjük a Texast – orbitális pályára a Szörny körül (a Szörny szót bájos akcentussal „Szjörn”-nek ejtette), viszünk magunkkal egy rakás rádiós irányjelzőt, s az alagútban, ahogy egyre beljebb hatolunk, sorra telepítjük őket, hogy nyomukban bármely pillanatban visszatérhessünk. Egyetért velem?
Gyenyisz kissé meglepődve nézett a nő szemébe, értékelte eszét, energikusságát és találékonyságát. S azt, hogy elszántan csak a problémára koncentrál. Nem esett pánikba, noha magára maradt, s kész volt bármilyen kockázatra, hogy meglelje kollégáit.
– Igen, egyetértek.
– Akkor kezdjük!
– Felajánlhatok egy kis űrhajót. A fedélzeten van egy modul, a Dió. S van vagy egy tucat rádióbójám.
Katherine nem töprengett sokáig:
– Rendben! Rakodjon! Ha befér az alagútba, a kis űrrobogón messzebbre juthatunk, s ami a lényeg, gyorsabban. Ne feledje, a „Szjörn”-ben töltött minden óra két és fél földi napnak felel meg! Jóllehet – egy szempillantás alatt zavart mosoly ült az arcára – alig tudom ezt elhinni.
Gyenyisz megértőn bólintott, s azon kapta magát, hogy ha nem itt találkoznak, hanem valahol másutt a Földön, a Pszkov környéki erdőkben vagy Miami strandján, esetleg egy étteremben, lehet, hogy a nő rá se hederített volna.
Ahhoz, hogy a magasba emelje az űrrepülőt, és orbitális pályára állítsa az aszteroida körül, Katherine-nek mindössze ötven perc kellett. Sikerült kapcsolatba lépnie a floridai irányítóközponttal is, és közölte velük, hogy mit fedeztek fel az aszteroidán. Jelentése érezhetően bombaként hatott, mert utána néhány percig csönd honolt az éterben. Majd az ügyelet főnöke hívta a Texast, s megkérte, hogy ismételje el, amit előbb közölt.
Katherine gyorsan elismételte. Miután a kérdés és a válasz időbe telt – három perc ide, három oda –, úgy döntött, nem vár tovább földi utasításra, s megígérte, nyomban jelentkezik, amint befejezték a mentő-felderítő akciót az aszteroida belsejében. Amikor végre befejezte a beszélgetést, és elhagyta az űrrepülő kabinját, Gyenyisz már kikormányozta a raktérből a Diót, s türelmesen várt, űrruhája jobbról vakítóan csillogott a nap fényében.
– Mit mondott a Föld?
– Nem hitték el… – jegyezte meg aprókat kuncogva Katherine. – A helyükben én sem hittem volna. Majd konzultálnak az oroszokkal… vagyis a maga főnökeivel. Az összeütközésig alig tizenegy nap maradt. Ha két napon belül nem találjuk meg a társainkat, nukleáris csapást mérnek az aszteroidára. A rakétákat már beélesítették…
– Ez várható volt.
– Semmit nem vethetünk a szemükre.
Gyenyisz hallgatott. Úgy vélte, hogy éppenséggel lenne mit a szemére vetni a NASA titokzatos okoskáinak, akik az űrrepülőt partnereik előtt titkolva az aszteroidához küldték.
– Kapaszkodjon bele a vezető kötélbe! – Segített útitársának, hogy beszálljon: az űrjármű nyitott volt, két üléssel, de csak egy ember irányította.
– Üljön be, és kösse be magát!
Katherine futólag végigmérte az űrszerkezetet, majd ügyesen helyet foglalt Gyenyisz mellett. Látszott, hogy bőven van tapasztalata, hogyan kell mozogni a világűrben, s a súlytalanságot is remekül elviselte.
Az űrrobogó komótosan elúszott a kereszt szára mentén, eltávolodott az Angarától, mely lassan eltűnt az aszteroida árnyékában, s gyakorlatilag láthatatlanná vált.
– Hol keresünk bejáratot?
– Háromszáz méterre innen jöttem ki, a kereszt kisebbik szárának az aljában. Ha ez a nyílás nem zárult be, rajta keresztül behatolhatunk az aszteroidába. Nem lehetne gyorsabban?
– Ez űrrobogó – nevette el magát Gyenyisz –, és nem elfogó vadászgép. Ha pedig nagyon meghajtjuk, hamar kifogy az üzemanyag.
– Elnézést – vetette oda kurtán az amerikai űrhajósnő. – Kissé ideges vagyok.
A bejárati nyílás, amelyen keresztül Kartherine kijutott a Szörny belsejéből, szerencsére a helyén volt. Az átmérője – valamivel több mint öt méter – lehetővé tette, hogy az űrrobogó szabadon beúszhasson az alagútba. Gyenyisz a fekete lyuk felé irányította a járművet, ám húsz méterre tőle leállította.
Katherine meglepődve nézett rá:
– Mi baj?
– Gyerünk, osszuk el a feladatokat, és pontosítsuk az akciótervet!
– A terv egyszerű: találjuk meg a társainkat, és térjünk vissza!
– Nem szabad elfelejtenünk, hogy az idő ott bent valami oknál fogva jelentősen lemarad a miénktől. Mindössze két napunk van, ami azt jelenti, hogy úgy negyvenöt perc múlva – a mi óráink szerint – ki kell jönnünk. Sikerrel vagy anélkül. A Föld többet nem vár.
– Rendben. Mi van még?
– Száz méterenként telepítsen egy rádióbóját, engem lefoglal a jármű vezetése.
– Természetesen a kitűzők elhelyezése az én dolgom lesz. Ez minden? – A nő hangjából titkolt ingerültség érződött ki. Úgy érezte, orosz társa habozik.
Gyenyisz valóban érzett egyfajta kettősséget, bosszúságot, mint aki valami fontosról megfeledkezett, csak nem tud rájönni, miről. Hirtelen éles fájdalommal hasított bele a gondolat, hogy az aszteroida és a két földi űrjármű velük egy hihetetlen pusztító erejű bomba. Bomba, úgy bizony, még akkor is, ha az aszteroida valójában idegen űrhajó vagy élőlény.
– Gyerünk!
Az űrrobogó besurrant a sötét alagútba.
8. fejezet
Katherine Beauty-Jones minden szempontból méltó társnak bizonyult. Szilárd jellemét és céltudatosságát bármelyik idősebb és tapasztaltabb férfi is megirigyelhette volna. Miután elvágták őket a kijárattól és a világűrtől, Katherine idegei nem mondták fel a szolgálatot, nem kezdett kapkodni, nem követelt magyarázatot útitársától. Amikor Gyenyisz lefékezte a járművet, körbepillantott, majd hátranézett, s csupán ennyit mondott:
– Ne álljon meg, őrnagy! Minden másodperc számít!
Gyenyisz, kissé irigyelve nyugalmát, felgyorsított a Diót.
A nagyjából egyenes, ám egyenetlen falú, bélre emlékeztető, száz méteres alagutat egy perc alatt járták végig.
Bejutottak egy gömb alakú, úgy harminc méter átmérőjű üregbe, s furcsa képződményre bukkantak a közepén – egy hatalmas „szőlőfürtre”, melyet számtalan, barnás-áttetsző, tapadós inda kötött össze a fallal. Mindegyik „szőlőszem” embernagyságú volt, s valami szilárd dolgot tartalmazott – meghatározhatatlan formájú „magot”. Némelyik szőlőszemet szürkés penész borította, s halottnak, vaknak tetszett. Aztán voltak szőlőfürtök, melyek bíborszínű-áttetsző és mézbarna gömbökből álltak össze.
Nem álltak meg, hogy jobban szemügyre vegyék felfedezésüket. Minden perc számított, tudták, hogy nincs idő töprengeni, s arra sem, hogy az aszteroida belsejét jobban megvizsgálják.
Másfél perc múlva az űrrobogó egy nagyjából ugyanekkora méretű üreghez vitte őket. Közepén újabb „szőlőfürt” lógott, s minden kétméteres szőlőszem közepén hasonló, rubinvörös lángok lobogtak. Úgy tetszett, a lángok élnek, s figyelmesen és gyanakodva szemlélik a jövevényeket. Az üreg belsejét a „fürt”-öt tartó indák hálózták be, ami megnehezítette az előrehaladásukat. Apró járművük kis híján elakadt bennük, az egyik indát lézervágóval elmetszették, majd a lehető leggyorsabban el kellett hagyniuk az üreget, mert a többi inda hirtelen görcsösen megrándult, reszketni kezdett, imbolygott, akár az inga, mintha „szirénáztak” volna, azzal fenyegetvén az űrjárművet, hogy elkapják vagy szétlapítják.
– Az ördögbe, ez tényleg él! – dünnyögte Gyenyisz az orra alatt, amikor végre kijutottak a következő alagútba. – Nem gondolja, hogy a szőlőszemek talán ikrákra emlékeztetnek?
– Micsoda? – értetlenkedett Katherine.
– Halikrákra. S a Szörny igazából nem is aszteroida, hanem amolyan inkubátorféle. Vagy Noé bárkája.
– Erre majd később visszatérünk, amikor megtaláljuk elveszett társainkat. Őrnagy, ne zavarjon össze mindenféle zagyva ötlettel! Már hat perce az aszteroida belsejében vagyunk, s még utunk negyedét sem jártuk be.
Gyenyisz némán vezette tovább az űrrobogót. Amerikai partnerének férfias merészsége tiszteletet ébresztett benne, jóllehet azt gondolta, az effajta kegyetlen céltudatosság nem válik egy nő javára.
Az alagút váratlanul elfordult!
Pontosabban eddig egyenes volt, az aszteroida belsejébe tartott, de most hirtelen, mintha élne, majdnem derékszögben elfordult. Gyenyisz alig tudta követni a körülményeknek ezt a gyors változását, s a jármű oldala megkaristolta a járat dudoros, fekete kristályoktól csillogó falát.
Megálltak, hogy végiggondolják, mi is történt.
– Ez meg mi volt?
– Úgy tűnik, nem engednek be a kereszt belsejébe – állapította meg komoran Katherine. – Velem ugyanez történt.
– Akkor mit tegyünk?
– Továbbmegyünk. Amúgy sincs más lehetőségünk.
Gyenyisz rápillantott az űrruhája sisakjába szerelt óra számlapjára: kilenc perc telt el azóta, hogy behatoltak a Szörny belsejébe, s bekapcsolta a hajtóművet. A jármű tovább úszott az alagút közepén, s gyorsulni kezdett.
Elsuhant mellettük a járat „fekete ikráktól” csillogó fala.
Ötven méter, hetven…
Semmi különlegesség, a járat nem szűkült s nem szélesedett. Nyílegyenes „bél”.
Száz méter…
Fekete testetlen valami jelent meg előttük, tele fényes pontocskákkal.
Hoppá!
Gyenyisz vadul fékezett.
A robogó azonban nem állt le azonnal, a tehetetlenségtől hajtva átsuhant az alagút utolsó méterein… s kirepült a világűrbe!
Balra tőlük a Naptól megvilágított fekete, dudoros fal. Jobbról a végtelen csillagűr. Mögöttük – a távolodó kereszt hatalmas gerendája.
Mindketten hátrapillantottak, s még látták, ahogy az alagút nyílását, amelyen kirepültek a világűrbe, szikrázó, kristályszerű dugó zárja el.
Semmi kétség, az aszteroida láthatatlan lakói se szó, se beszéd kiebrudalták a hívatlan vendégeket birodalmuk határain túlra.
9. fejezet
Zavarodottságuk gyorsan szertefoszlott. Az űrhajósok órája szerint a kereszt formájú aszteroidában tizenegy percig röpködtek. Mindkét űrhajó fedélzeti időmérői szerint távollétük kilenc óráig tartott. Már nem kételkedtek: az idő a Szörny belsejében valóban ötvenszer gyorsabban múlt, mint kint.
Katherine kapcsolatba lépett a Texas komputerével, és meghallgatta a Földről érkezett instrukciókat. Az űrrepülés vezetői a NASA-ban azt javasolták az űrhajósaiknak, hogy azonnal hagyják el az aszteroidát, miután a rakétacsapást már elhatározták. Senki nem akart kockáztatni: sem az amerikai államférfiak, sem az Orosz Duma küldöttei, sem a két elnök. Igaz, a nukleáris töltetű rakéták indításáig még mintegy negyven óra maradt. Ez alatt az idő alatt kellett mindkét űrhajó utasainak megoldani a feladatot, megtalálni felderítőútra indult társaikat és visszatérni a Földre.
– Alig van időnk! – vonta le a következtetést Gyenyisz, és fogalma sem volt, mit tegyen. Az esélyei annak, hogy meglelik a parancsnokot és a fedélzeti mérnököt, óráról órára fogytak, olyan mértékben, ahogy nőtt annak az esélye, hogy az aszteroidával együtt felrobbannak. Ha ebben az igen különös, kereszt alakú aszteroidában – „időgépben” – még legalább fél órát tartózkodnak, akkor vége a dalnak! A Föld nem hívja vissza a rakétáit, hiszen lakói millióinak életéről van szó, vagy akár az egész emberiség létéről.
– Térjünk vissza az aszteroidába! – jelentette ki Katherine Beauty-Jones ellentmondást nem tűrő hangon. – Még vannak lehetőségeink.
Gyenyisz szerette volna emlékeztetni, hogy ez a NASA tábornokainak a bűne, miattuk alakult ki ez a helyzet, de meggondolta magát. A vádaskodás nem segített volna abban, hogy kiutat találjanak a kialakult helyzetből. Nem volt más választás, ismét felderítőútra kellett indulniuk az aszteroida belsejébe.
– De bezárult a nyílás… – jegyezte meg Gyenyisz.
– Keresünk egy másikat! – szakította félbe az amerikai űrhajósnő.
Az űrrobogó ott úszott a fekete felszín felett – száz méter magasan, a kereszt rövidebb szára mentén. Néha azt hitték, hogy a felszín halmai és mélyedései között rések, nyílások ásítoznak. Erre lejjebb ereszkedtek, a fájdalomig erőltették a szemüket, olyan gondosan tanulmányozták a felszínt. Azután repültek tovább. Csak egy órával később, amikor már mindkettőjüknek majdnem elfogyott minden türelme és ereje, sikerült találniuk egy vakondtúrást – bejáratot az aszteroida belsejébe.
– Bebújunk!
– Hány rádiós irányjelzőnk maradt?
– Nyolc, és még a maguk moduljai.
– És a bóják. Mindössze tizennégy darab.
– Elég lesz?
– Elég.
– Akkor meg minek kérdezi! Vezessen tovább!
– Remélem, hogy ezúttal nem zavarnak el.
– Majd meglátjuk. – A nő hangjában gúny érződött, s még hozzátett valamit angolul, amit így lehetett volna oroszra fordítani: „Aki nem kockáztat, lemarad a pezsgőről.”
Gyenyisz elmosolyodott, ismét erősödött benne a tisztelet útitársnője bátorsága iránt, tudván, hogy az valójában az életével játszik.
Az űrjármű beúszott a „pokol” ötméteres bejáratán, ami valahová az aszteroida mélyére vezetett. S alig haladt húsz métert, a háta mögött megint bezárult az alagút. Működésbe lépett a Szörny láthatatlan, nem emberi logikát követő, automata rendszere.
Az űrhajósok azonban nem vesztegették arra az idejüket, hogy magyarázatot keressenek az aszteroida gazdáinak viselkedésére – beengednek, amikor nem kéred, máskor meg ok nélkül elzavarnak –, inkább növelték űrrobogójuk sebességét. Mindketten hittek benne, hogy majd ki tudnak jutni egy másik alagúton át.
Újabb ismerős gömb alakú üreg, belül a „szőlőfürttel”, amelyet számtalan inda s látszólag ragacsos hártya köt össze a falakkal. Valóban, mi is ez? Noé bárkája? Anyahajó? Kozmikus hal, belül „ikrával”? Igaz lenne, amit sejtettek, hogy minden „szőlőszem” – „ikra” vagy „tojás”, belül egy magzattal. De mifélék ezek a magzatok? S miért száguld ez a Noé bárkája ilyen eszeveszett sebességgel a Föld felé? Mert ha valóban anyahajó, akkor a halálba rohan?
– Ne máléskodjon! – térítette magához társát az amerikai űrhajósnő. – Kissé jobbra egy alagút.
Elsuhantak a hártyák és indák között, s beúsztak az alagút folytatásába.
Száz méter…
Újabb üreg.
Ugyanolyan „szőlőfürt”, csak épp a „szőlőszemek” kétszer akkorák, s belül mindegyikben valamiféle csápos szerkezet lüktet, négy végtagja és szarvasfeje van. Semmi kétség – ez egy magzat!
– Látja?!
– Láttam még nagyobb fürtöket, bent, középen.
– Ez valóban „ikra”!
– Mit akar ezzel mondani?
– Egy anyahajó belsejében vagyunk! Vagy egyszerűen egy anyaméhben. Ez nem aszteroida. A főiskolán biztos tartottak maguknak előadást a pánspermákról…
– A pánspermák léte csupán szép hipotézis.
– Most már nem az. Itt a közvetlen bizonyíték, hogy az élet a világűrben pánspermákkal – spórák révén terjed.
– Ez mese, Mr. Molodcov.
– Egyáltalán nem az!
– Majd később megvitatjuk, őrnagy. Most folytassuk társaink keresését!
A kis űrjármű tovább úszott.
Még száz méter, és újabb barlang következett – jóval nagyobb, mint az előző. A „szőlőfürt” is nagyobb volt az eddigieknél, s minden egyes „szőlőszemben”…
– Ez nem semmi!
Gyenyisz megállította a járművet.
Egy hatalmas, málnaszínű, áttetsző, ellipszis alakú „szőlőfürtben” – akkora volt, mint egy pályaudvari víztartály – egy igazi dinoszaurusz terpeszkedett! Csak éppen hat mancsa és két feje volt! A szemét nem látták, de semmi kétség sem volt afelől, hogy élt.
– Rémálom! – kommentálta reszkető hangon Katherine. Bizonyára az ő tudatáig is eljutott, hogy mit lát. Gyenyisz sejtése fedte a valóságot: a Szörny-aszteroida gigászi szállító űrhajó volt, mely belsejében az új élet csíráit hordta.
– Noé bárkája! – ismételte Gyenyisz. – Valódi Noé bárkája. Csupán azt kell megtudnunk, miért választotta ez az idegen bolygóról iderepülő Noé bárkája végcélul a Földet.
– Igen! – tért magához az amerikai űrhajósnő. – Vagyis dehogy! Van egy konkrét feladatunk. Minden más csak utána jön. Menjünk tovább!
Az űrrobogó nagy nehezen átpréselte magát az indák között, beúszott az alagútba, ami kétszer szélesebb lett, mint addig. Ha Gyenyisz helyesen tájékozódott, akkor most a kereszt kisebbik szárának tengelyében haladtak, s közeledtek a két szár találkozásához. Feltehetően ott volt a központi „spóramegőrző” vagy az irányítófülke.
Felderítőútjuk tizenhatodik perce…
Még egy üreg.
Benne újabb „szőlőfürt” – ijesztő, csúszómászó szörnyekkel, úgy tűnt, készek rá, hogy bármely pillanatban kibújjanak a tojásaikból.
Alagút. A falakon – sebek és szürke hamucsíkok. Azt hihetted, hogy itt lézer-sugárvetőkkel harcoltak.
– Csak nem a maguk fickói csaptak itt ramazurit? – dünnyögte Gyenyisz.
– Ugyanígy lehettek a magukéi is! – mordult vissza Katherine, majd elkiáltotta magát: – Bishop! Griffith! Hol vagytok?
Csend volt a válasz. Apró csettenések és halk susogás az éterben. Csak nagy ritkán hallatszott valamelyik közeli rádióbója csipogása.
Gyenyisz is próbálta hívni az övéit, de sem Zajcev, sem Glinics nem válaszolt.
Egy álló esztendeig keresheted itt őket! – hasított belé a rémisztő gondolat. Sietve elhessegette.
Kétszáz méter… Tizennyolc perc a másik időszférában… Ugyan mennyi idő telt el a Földön ezalatt? Vagy tizenöt óra? S mennyi ideig tart az ujjukat a nukleáris rakéták indítógombján tartó katonai vezetők türelme?…
Hatalmas – egyetlen pillantással át nem éred – gömb alakú üreg, melyet titokzatos élet tölt meg.
Középen a már megszokott „szőlőfürt”, az eddigieknél nagyobb, narancssárga-borostyán színű „szőlőszemekkel”. Belül – pikkelyes szörnyek bőrös szárnyakkal. Úszóhártyák. Inak. Céltalanul úszkáló, háromméteres gömbök, csillogó por, sárgás, ritkábban kékes színű folyadék tölti meg őket. Zaj az éterben: mintha valahol messze víz forrna, s kiömlene a felizzott platnira.
Tekintet. Súlyos. Gyanakvó, fenyegetéssel teli.
Feláll a szőr a hátadon.
Gyenyiszt elöntötte a veríték.
– Figyelnek minket!
– Nézzen le! – szólt rá izgatottan Katherine. – Látja?
A férfi odapillantott.
Lézersugárral kiégetett rovátkák, jeges duzzanatok, szétfröcskölődött cseppmaradványok, szürkés-fehéres kacatok, kiürült tojáshéjra emlékeztető, domború és töredezett, áttetsző üvegdarabok…
– A pokolba! Valóban harc folyt itt?! Ki kezdhette?
– Ez most lényegtelen. A társaink valahol itt lesznek! Gyerünk, keressük őket!
Az amerikai űrhajósnő letette a soron következő bóját, mely választ várva küldte jeleit az éterbe, ha egyáltalán hallják őket. Senki nem válaszolt. Földi társaik nem hallották. Vagy képtelenek voltak válaszolni, vagy már rég odavesztek.
Fehér, áttetsző gömb zuhant az űrrobogóra, csillogó, fortyogó kotyvalékkal volt tele. Az érzés, hogy figyelik őket, felerősödött.
Katherine elővette a fegyverét.
– Ne lőjön! – szólt rá gyorsan Gyenyisz. – Próbáljunk egyezkedni! Lehet, hogy ez az utolsó esély, hogy kiszabadítsuk a társainkat, és élve lelépjünk!
– Hogy csinálná, hisz fogalma sincs, kivel van dolga? Ha az aszteroida lakói megsemmisítették a felderítőket, akkor velünk is ezt teszik!
– Biztos vagyok benne, hogy élnek! Emlékszik rá, amikor egy indát elvágva kiszabadítottuk a járművünket! Már akkor megölhettek volna, de nem tették! Csak kiebrudaltak!
– Akkor a mieinket miért nem zavarták el?
– Nem tudom. De van esély rá, hogy megleljük őket. Ne lőjön!
– Maga pacifista, Mr. Molodcov. – Katherine némi habozás után leengedte a pisztolyát, de nem rejtette öve mögé. – Jól van, tegye a dolgát! Ám fenntartom magamnak a jogot, hogy védekezzek.
Gyenyisz azt akarta mondani, hogy ez a Noé bárkája rendelkezik olyan technikával, amely megvédi az idegenektől, de inkább hallgatott. Különben sem tudta, hogyan tovább. Nem volt gyakorlata abban, hogyan kommunikáljon idegen értelmes lényekkel.
10. fejezet
Az orosz űrhadviselési fegyvernem irányítóközpontját egy egykori gyakorlóreptéren rendezték be, ez most a Pleszeck űrrepülőtér. Alig két éve lépett szolgálatba, szupermodern számítógéprendszerrel szerelték fel, mely több száz csatornán fogta az objektumok, országos laboratóriumok, támaszpontok, a földi és kozmikus megfigyelőállomások jeleit.
A Központ legfőbb terme komputerterminálok sorával a Moszkva környéki irányítóközpontra emlékeztetett, ám az egész falat betöltő hatalmas, operatív Föld-térképen kívül még rendelkezett egy ugyanekkora képernyővel, mely képes volt bármilyen képet behozni – békés földi vagy kozmikus tájat, bolygók vagy csillagok panorámaképét. Adott pillanatban a képernyő a szénfekete eget mutatta a Tejút csillagsorával, rajta a közeledő, kereszt alakú Szörny-aszteroidával.
A teremben közel sem minden terminál működött, alig néhányan voltak itt, többnyire az űrfegyvernem kék egyenruháját viselő operátorok. A központi monitor előtt kisebb, ötfős csoport állt – egy magas, értelmes arcú, világoskék szemű, civil ruhás férfit fogtak közre. Az orosz elnök volt. Figyelmesen hallgatta az űrfegyvernem parancsnokának szavait. A többiek hallgattak. Majd csatlakozott a csoporthoz a Kozmikus Katasztrófa Központot irányító Lescsenko tábornok.
– Már több mint egy napja nem jelentkeznek a hívásunkra, Alekszandr Vasziljevics. A Szörny körül kering az amerikai űrrepülő, de az is hallgat.
– Hol van az Angara? – kérdezte halkan az elnök.
– A mi kis „madárkánk” a kereszt vízszintes szárán üldögél, ahol a két szár találkozik. Ezért sem a Földről, sem a Holdról nem látszik, csak a Kopernikusz bolygóközi űrszonda fedélzetéről.
– Úgy gondolják, hogy odavesztek?
– Ha hinni lehet az amerikaiaknak, az idő félszázszor lassabban múlik az aszteroidában, mint itt a Földön. A mieinknek lehet, hogy fogalmuk sem volt róla, és nyugodtan folytatják felderítőútjukat.
– Mind a hárman?
Lescsenko egy kendővel megtörölte verítékező arcát.
– Az információk alapján, amelyekkel rendelkezünk, az aszteroidába az űrhajó parancsnoka, Zajcev ezredes és Glinics fedélzeti mérnök hatolt be. A pilóta a fedélzeten kellett hogy maradjon.
– Akkor miért nem maradt ott?
– Miután kapcsolatba lépett az amerikaiakkal, úgy döntött, hogy visszahozza a társait…
– S ezzel megsértette az utasításunkat! – mordult fel a fegyvernem parancsnoka.
Lescsenko elfintorodott, mint akinek a foga fáj.
– Gyenyisz Molodcov nyilván tisztában volt vele, mit kockáztat. Nem tehette, hogy ne próbálja megkeresni társait.
– Milyen romantikus… Nem volt joga kockáztatni ilyen helyzetben s elhagyni az űrhajót… anélkül, hogy konzultált volna velünk!
– Lehet, hogy az őrnagy romantikus alkat, de elsősorban tettre kész katona! Senki nem tudta, hogy az aszteroida bonyolultabb szerkezet, s nem csupán egy hatalmas sziklatömb.
– Amikor az amerikaiak elhallgattak, már sejteni lehetett, mennyire veszélyes a Szörny, s fel lehetett volna rá készülni. Nem értem, hogy egy ilyen tapasztalt szakember, mint Zajcev ezredes, hogyan követhetett el ilyen durva hibát.
– Majd a bizottság megállapítja, mennyiben bűnös…
– Uraim! – szólalt meg az elnök halk, de határozott hangon, s erre valamennyien elhallgattak. – Embermilliók életéről van szó! Javaslatok? Mit tegyünk? Az amerikaiak ragaszkodnak ahhoz, hogy rakétákkal semmisítsük meg a Szörnyet.
Mindenki elhallgatott.
– Kilenc nap maradt, s összeütközik a Földdel… – dünnyögte a hadügyminiszter. – Lőni kell! Különben elszalasztjuk az alkalmat, hogy az aszteroidát letérítsük a pályáról.
– Meddig várhatunk még?
Valamennyien Lecsenkóra pillantottak. A tábornok keserűen elmosolyodott:
– Legfeljebb tizenkét órát. A rakéták a Földtől legalább kétmillió kilométerre kell hogy becsapódjanak. Csak akkor oszlik szét a radioaktív gázfelhő, s a szilánkok is szétszóródnak, így többségükben elkerülik a Földet.
Az elnök pillantását ismét a kereszt alakú aszteroidára vetette, mely ráérősen siklott a csillagos égbolton. Hallgatott. Majd csak ennyit mondott:
– Várjunk még hat órát…
11. fejezet
A csillogóan kavargó belsejű gömb, amiről azt is hihették, hogy haragosan bámul rájuk, hirtelen gyorsan közeledni kezdett az űrjárműhöz.
– Ugorjon le! – kiáltotta Gyenyisz, s egyszerre próbált megfordulni és gyorsítani.
Az űrrobogó azonban képtelen volt teljes sebességgel manőverezni, mint egy rohamcsónak, s csupán annyit ért el, hogy oldalát fordította a gömb felé.
Katherine jobbra zuhant az ülésen, Gyenyisz balra, s bekapcsolta űrruhája mozgatórakétáját. Néhány métert repültek a ferdén magasba röppenő űrjárműtől, mely ebben a pillanatban elérte a gömböt. A gömb kinyílt, s az űrrobogó belülre került!
Egy béka nyeli így le a legyet! – ez a hasonlat jutott eszükbe.
A gömb a Dióval a bendőjében egy orsó-fordulót tett, s a menekülni próbáló emberek fölé emelkedett. Ismét „nézte” őket.
– Nono, ne ugrálj! – suttogta Gyenyisz. – Gyerünk, egyezzünk meg békésen!
– Lőni fogunk! – adta ki Katherine a parancsot.
– Nem kell! Van időnk rá, hogy elbújjunk az alagútban.
– Nyomban lenyel minket is!
– Nyugalom, hátráljon, majd én fedezem…
– Ne zavarjon, hadd lőjek!
– Bizonyára a felderítők is ugyanezt tették… és nem tértek vissza!
– Kényszeríteni fogom ezt a férget, hogy vegyen minket komolyan! – Katherine a gömbre irányította elektrosokkolóját. Ám bekapcsolni már nem volt ideje.
A gömb gyorsan tett még egy fordulót, és átúszott a hatalmas kerek termen, kiszámíthatatlan mozgása maradéktalanul betöltötte a teret.
– Nem menekülhetsz! – kapott észbe az amerikai űrhajósnő.
– Ne lőjön! – kiáltott rá válaszul Gyenyisz, és mentő ötlete támadt. – Gyorsan kövessük! Lehet, hogy elvezet oda, ahol a többiek vannak!
– Mit beszél? – értetlenkedett Katherine.
– Gyerünk, hátha bejön a sejtésem. A mieinket is ilyen gömbök ejthették foglyul, s elvitték egy karantén bunkerbe. Amúgy sem maradna már időnk a megkeresésükre.
Katherine néhány másodpercig töprengett, majd leeresztette a pisztolyát:
– Kockáztassuk meg!
Bekapcsolták a mozgatórakétákat, s nagy nehezen utolérték a száguldó gömböt, bendőjében járművükkel.
A gömb eltűnt a sík falfelületen váratlanul nyílt alagútban. Az űrhajósok követték. A bejárat nyomban bezárult a hátuk mögött, de már nem törődtek vele.
Alig egy percig repültek. Az alagút, mintha élne, meghajlott, s a gömb egy meggyszínű, fénylő falú kis benyílóba vezette őket.
Itt már vagy másfél tucat hasonló gömb volt, békésen sorakoztak egymás mellett. A gömb – belsejében az űrrobogóval – csatlakozott hozzájuk, fénye lassan kihunyt, már nem mozdult. Megtette a magáét.
– Bishop! – kiáltotta Katherine, és fékezett.
– Parancsnok! – harsogta vele egyszerre Gyenyisz.
– Itt vannak!
– A mieink! És a kínai űrszonda is!
A sarokban lógó gömbökben meglátták az amerikai és szovjet űrruhás asztronauták mozdulatlan testét, egy másikban ott hevert a Huanhe kínai szonda. A többiekben Gyenyisz kristályszerű aranyrögöket látott, néhány nyilvánvalóan földi eredetű kozmikus tárgyat, valamint egy rémisztő szerkezetet, amit három ravaszul tervezett kúpból illesztettek össze, s még valami tollas-szárnyas lényt, ami repülő teknősre emlékeztette. Feltehetően az aszteroida ezeket gyűjtötte be, miközben a Naprendszerben, vagy lehet, hogy még annak a határain túl kalandozott.
– Bishop! Hallasz engem?! – Katherine az amerikai űrhajósokat rejtő gömbhöz úszott.
– Grifíith! Válaszolj!
Senki nem felelt. A gömbök belsejében lebegő űrruhás alakok nem reagáltak a rádió hívására.
Akkor az amerikai nő előkapta a pisztolyát.
Gyenyisz nem tudta megelőzni.
Halovány kék fénycsík villant, s végigsiklott az űrhajósokat rejtő gömbön.
A gömb hangtalanul – itt nem volt levegő – szétpukkant, burkolatának áttetsző-sárga cafatjai szerteszét röpködtek. Világító füstfelhő lobbant, majd gyorsan szertefoszlott.
– Bishop!
Az űrruhás alak megmoccant. Felemelte karját, lába is mozogni kezdett.
– Bishop, a fenébe is! Hallasz?!
– Kate? – hallatszott Gyenyisz fülhallgatójában egy rekedtes férfihang. – Mit csinálsz itt?! Hol vagyunk?!
Az amerikai űrhajósnő válasz helyett még egyszer lőtt, s felhasította a szomszédos gömböt.
Ekkor már Gyenyisz is előkapta lézerpisztolyát, melyet eddig egyszer sem használt rendeltetése szerint.
Zajcev és Glinics is éltek! Igaz, a parancsnoktól eltérően a fedélzeti mérnök harmadannyi szót pazarolt a helyzet tisztázására, viszont az ezredes jóval energikusabban nyilatkozott, s csak akkor hagyta abba a szitkozódást, amikor megtudta, hogy egy hölgy is van a megmentőik között.
– Elnézését kérem, Miss – dünnyögte, miután végighallgatta Gyenyiszt. – Kissé heves voltam… de maga is megérti, elég nehéz elhinni mindazt, ami történt. Az órám alapján mindössze húsz percet töltöttünk ennek a Szörnynek a belsejében, maguk pedig azt mondják, hogy több napot! Kész őrület! Magyarázzátok meg, hogy voltaképp…
– Majd később – szakította félbe az amerikai nő, és Gyenyiszhez fordult. – Bizonyára az idő a gömbön belül még lassabban telik, mint az aszteroidában. Gyorsan ki kell jutnunk! Félek, hogy a nukleáris töltetű rakéták már úton vannak az aszteroida felé!
– Lehetetlen!
– Lehetséges, parancsok – jegyezte meg Gyenyisz. – Az idő itt valóban vagy ötvenszer lassabban múlik, mellesleg ez egyáltalán nem egy aszteroida.
– Akkor mi a csuda?!
– Hát nem látta, nem sejti?
– Mit?!
– Ez egy Noé bárkája… anyahajó, mely spórákat és ismeretlen lények magzatait hordozza.
– Minek?
– Hogy betelepítse a bolygónkat.
– Micsoda zagyvaság!
– Utánam! – adta ki a parancsot Katherine Beauty-Jones, s ezzel alaposan leértékelte az orosz űrhajó parancsnokának szellemi képességeit.
Valamennyien követték, még Zajcev is. Ám nyomban meg kellett állniuk. A kijárati nyílásba a belsejében színekben tobzódó gömb préselte bele magát, s az emberekre „nézett”.
Katherine felemelte lézerpisztolyát.
– Ne lőjön! – Gyenyisz csak suttogni tudott.
Belül valami némán fellobbant, a gömb meglibbent, és már csak csillogó porszemek kavarogtak a helyén.
A földi jövevények fülhallgatójában azonnal megszólalt egy testetlen, se nem férfi, se nem női hang:
– Kik maguk?
Az űrhajósok megdöbbenve egymásra pillantottak. Ám Gyenyisz már sejtette, kivel van dolguk, persze az ő reakciója volt a leggyorsabb:
– A Földről jöttünk! És maguk?
Újabb lobbanás a gömb belsejében:
– A Földről? Vagyis önök a Föld la-kó-i?
– A Naprendszer harmadik bolygójáról.
A gömb belsejében elolvadt a fekete lyuk, egy kis csillag gyűlt benne – a Nap, a csillagok körül ragyogó pontokból összeállt pályájuk, s kisebb tüzecskék is megjelentek: a Naprendszer bolygói.
– A harmadik a központi csillagtól – magyarázta Gyenyisz.
A harmadik bolygó, a Föld kék színe erősebben ragyogott.
– Ő a harmadik?
– Ő – hümmögte Gyenyisz. – Ahol lakunk. Ahová mellesleg repülnek.
A Naprendszer vázlatos képe eltűnt. Rövid szünet köszöntött be. A gömb „töprengett”. Majd a hang ismét megszólalt:
– Téves útirány… rossz számítás… szabad zóna keresünk…
– Sajnos ez a zóna már foglalt! – csendült fel Katherine Beauty-Jones ellenségesen. – Ha nem térnek el, megsemmisítjük önöket!
– Nehéz… érteni…
– Elindítottuk a rakétákat, hamarosan ideérnek, és felrobbannak!
Szünet.
– Karna nem engedheti…
– Aligha éli túl az űrhajójuk kétszáz nukleáris rakéta becsapódását!
Csend.
– Kellemetlen…
– De még mennyire!
– Mi nem akar…
– Engedjenek el, és hordják el magukat!
– Katherine, hiszen senkit nem öltek meg közülünk – jegyezte meg suttogva Gyenyisz.
– Lehet, hogy megegyezünk fenyegetőzés nélkül?
– Van a Földön testvérük, rokonuk? Barátjuk, ismerősük?
– Van…
– Akkor hallgasson!
– Nem szoktam ahhoz, hogy ilyen hangnemben beszéljek – jegyezte meg Gyenyisz. – Gyakran udvariassággal többet lehet elérni, mint durvasággal vagy fenyegetőzéssel.
– Különös ezt hallani attól, aki…
– Kitől?
– Egy orosztól!
Gyenyisz önkénytelenül megcsóválta a fejét, de visszafogta magát:
– Rosszul ismer minket.
– Eléggé ahhoz, hogy…
– Lehet pontosít? – csendült a gömb hangja.
– Igen. – Gyenyisznek a válasszal sikerült megelőznie az amerikai űrhajósnőt.
– Rendszerük második bolygója szabad zóna?
– A Vénusz. Nincs rajta élet.
– Hálás köszönet…
A gömb hátrált, és eltűnt.
A kijárati nyílás nyomban feltárult, megmagyarázhatatlan erő ragadta meg mind a hat űrhajóst, s végigsodorta a kanyargó alagúton. Néhány másodperc múlva már ott voltak az ásító kijáratnál, a csillagok ragyogtak, s a hat asztronauta kirepült a világűrbe.
A váratlan eseménytől magukhoz tért űrhajósok kiáltoztak, szitkozódtak.
Gyenyisz elsőként jött rá, mit jelent, hogy távolodik tőlük az új Noé bárkája.
– Gyorsan az űrhajókhoz! Az aszteroida elfordul!
Katherine dicséretes gyorsasággal fogta fel a szavait:
– Utánam!
A három amerikai sietve az űrrepülőjükhöz indult, de lassítaniuk kellett. Szkafandereik meghajtó rakétáinak teljesítménye nem lett volna elég ahhoz, hogy utolérjék a Texast, Viszont ott volt a közelükben az orosz Angara.
– Jöjjenek hozzánk! – hívta őket Gyenyisz. – Valamennyien elférünk!
Az amerikaiak körbevették parancsnokukat, s más hullámhosszra álltak át.
– Megyünk – csendült néhány másodperc múlva Katherine Beauty-Jones hangja. S néhány pillanat elteltével – szintén egy másik hullámhosszon – befutott Zajcev elégedetlen hangja:
– Őrnagy, tartsa be a szolgálati utat… konzultáljon előbb – majd kissé halkabban hozzátette: – kösz a segítséget. Úgy tűnik, Féliksz Eduardovicsnak igaza volt, nem lett volna szabad előkészület nélkül behatolni az aszteroidába.
Gyenyisz nem szólt egy szót sem. Neki is ugyanez volt a véleménye.
Négy perc kellett, hogy elérjék az Angara beszálló-zsilipjét, és átmenjenek az űrhajó kabinjába.
A Szörny ez alatt az idő alatt valóban irányt váltott – ez látható volt a Nap állásából –, s gyorsítani kezdett. Amikor az Angara elstartolt, s levált az aszteroidáról, az alig fél óra alatt eltűnt a látóhatárról. De ez már „normális” fél óra volt, nem az, ami csigalassúsággal kúszott a Noé bárkája gyomrában.
Alighogy az űrhajó beindította a rádiókapcsolatot, a Föld nyomban válaszolt (a távolság miatt két perccel később). Zajcev felvette a fülhallgatót:
– A Szörny távolodik! – jelentette az ezredes, miután pilótája szavaiból megértette, mi is történik.
– Gyerünk, vonják vissza a nukleáris támadás parancsát!
A választ meghallgatva felvonta szemöldökét.
– Mi történt? – Katherine nem tudta megállni, hogy ne szóljon közbe.
– Nem távolodik! A rakétákat… elindították!
– Hogyhogy nem távolodik? Hiszen fordulót vett!
– Igen, elfordult… a Vénusz felé…
Az irányítófülkében halotti csend támadt. Majd Glinics rekedt hangját hallották:
– Gratulálok, uraim. Úgy tűnik, családunk a Naprendszeren belül új taggal gazdagodott.
Csupán Katherine oroszul gyengén értő kollégái nem fogták fel, mit mond. Parancsnokuk viszont mindent pontosan értett.
– Lelövik…
– Aligha – csóválta Féliksz Eduardovics a fejét. Igaza lett. A nukleáris töltetű rakéták, melyeket azért küldtek a Földről, hogy befogják a Szörnyet, elszáguldottak mellette. Az aszteroida pedig, elfordulván az emberiség bölcsőjétől, a rendszer második bolygója, a Vénusz felé vette útját. Amely egyelőre élettelen, kihalt volt…
– Köszönetét kell mondanom magának, őrnagy – közeledett Katherine Beauty-Jones Gyenyiszhez.
– Maga remek kolléga!
Nem szégyellte társai előtt, megcsókolta Gyenyiszt, és elmosolyodott.
Csodás mosoly volt – híd a jövőbe…
A Szörny pedig a Vénusz felé repült, s vitte magával egy új élet csíráit…
Földeák Iván fordítása
Vaszilij GOLOVACSOV
1948-ban született szovjet-orosz író. Elektromérnöknek tanult, majd a 70-es években letöltött sorkatonai szolgálata után szakmájában helyezkedett el. Első novelláját 1969-ben publikálta, de csak a 80-as évek legvégén döntött úgy, hogy a továbbiakban az írásból fog megélni. Immár több mint 35 regénye jelent meg, és számos novellája, sok díjnyertes mű és sikerkönyv került ki a keze alól. 2006-ban tisztelői még egy csillagot is elneveztek róla. Magyarul eddig két elbeszélését olvashatták, magazinunk 222. számában a „Vízió”-t, a 245.-ben pedig a „Vásárlás”-t.